Szombat, 2018-10-20, 03:26
Honlap-menü
Belépés
Naptár
«  Október 2018  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031
Mentett bejegyzések
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala
  • A tárogatót ne felejtsd otthon (Borbély Mihály) 1

    „A tárogatót ne felejtsd otthon!”

     

    A népzene és a jazz egyszerre modern és archaikus. Nem a nem-művészitől való elhatárolódás az öndefiniálásuk alapja. A komplikált kizárja az egyszerűt, de az egyszerű képes a komplikáltnak a kifejezésére. Ezt érzi meg, aki szereti. A népzene és az improvizáció ősi időkből származik, s a kezdetek kezdetétől hat is egymásra. Győrben majd Budán. erről beszélgetett Iván Csaba a kiváló szaxofonossal, Borbély Mihállyal, aki mindkét zenei világ autentikus megszólaltatója.

     

    -        A zenészi pályádban mennyire játszik szerepet a gyerekkor?

    -        Pomázon nőttem fel, a „Pilis kapujában”, s ma is itt élek. Ez a falu (ma már város) mindig  is barátságos település volt, ahol magyarok, szerbek, tótok éltek együtt svábokkal, cigányokkal, zsidókkal. A kultúrák együttélése, egymásra hatása hozzátartozott a mindennapokhoz, sokféle zenei világ  és hangulat létezett egymás mellett teljesen természetesen. Május hatodikán, a szerb búcsú napján tambura szólt a templomkertben, máskor sváb fúvósok muzsikáltak az utcán, a házunk közelében pedig a kovácsműhelyben dolgozó szegkovács cigányok énekét hallottam nap mint nap.

    -        Mások is elmentek a búcsúba és elsétáltak a kovácsműhely előtt. Másokat is elvarázsolt ez a sokrétűség Pomázon?

    -        Sok tehetséges zenész származik onnan. A hallásomra hét éves koromban figyelt fel a tanítónő, s zeneiskolába irányított. Ott azt kérdezték tőlem, mit szólnék egy fúvós hangszerhez. Boldog voltam, hisz rögtön fénylő rézhangszerek: trombita, kürt és hasonlók jelentek meg képzeletemben, s amikor aztán a klarinétot emlegették, bevallom őszintén, azt sem tudtam, miről beszélnek. Egy hét múlva kaptam egy kis Esz-klarinétot, mert csak annak a billentyűit érték el az ujjaim. Még tokja sem volt, valami rongyba volt becsavarva, de ez engem cseppet sem zavart. Soha nem felejtem el azt az érzést, amit azon az esős, őszi késő délutánon éreztem, emlékszem, az esőkabátom alá dugva vittem haza életem első hangszerét. A Szentendrei Állami Zeneiskola növendéke lettem, először Pomázon voltak az óráim, aztán, hogy nagyobb lettem, Szentendrére jártam át. Nyolcadikos koromban kérdezték a zeneiskolában, hogy van-e kedvem zenei pályára menni, tehetségesnek tartottak, ám engem a foci legalább annyira izgatott, ha nem jobban. Bizony előfordult, hogy klarinét órára, vagy zenekari próbára indultam  hangszerrel a hónom alatt, de egy kis kerülővel, hogy a szüleim véletlenül se gyanakodhassanak, a pályán kötöttem ki...

    -        A megismert sokrétű zenei világ nyilván különleges élmény, de azért Pomázon nem lett mindenki zenész.

    -        Én sem gondoltam volna magamról. Aztán úgy 16-17 éves lehettem, amikor alapvetően megváltozott a zenéhez fúződő kapcsolatom. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy legjobb barátaim a későbbi Vujicsics  együttes tagjai voltak, akikkel együtt fociztunk, csavarogtunk és jártunk a zeneiskolába, majd a helyi fúvószenekarba. Ott egy csodálatos ember és igazi pedagógus, Papp Tibor volt a mesterünk. Ráadásul akkor már jópár éve ő tanított klarinétozni, később pedig az első szaxofontanárom lett. Ma is hálával gondolok rá. Biztos vagyok benne, ha nincs Tibor bácsi és a zeneiskolai barátok, akkor soha nem lett volna belőlem muzsikus.

    -        Eszterházynál olvasható a megjegyzés, hogy aki pedagógusnak megy, a szegénységgel köt szövetséget. A zenészség sem a biztos egzisztencia megteremtésének birodalma. Gondolom, a szüleid azért vegyes érzelmekkel fogadták az elképzelésedet. Mit csinál ilyenkor egy gyermekét szerető, empatikus szülő?

    -        Meg is lepte őket az elhatározásom, hogy érettségi után a Bartók „konziba" megyek.  Ugyan tessék-lássék a Műszaki Egyetemre is felvételiztem, ám valahogy az nem sikerült... A családunkban semmiféle előzménye nem volt ennek a „bizonytalan" pályának, zenészről a felmenőim közt nem tudok, s meg is rettentek először, főleg édesanyám, aztán hajthatatlanságomat látva rám hagyták.

    -        Az, hogy több nép zenéje és kultúrája vett körül, a gyerekkor természetességével élted meg. Zenészként is inspirált ez a kísérletezésre?

    -        Igen, de ez olyan természetességgel következett be az évek során, hogy magam sem vettem észre. Klasszikus zenét tanultam a konziban, szorgalmasan és élvezettel gyakoroltam otthon a kötelező penzumokat. 1973-ban a Pomázi Nemzetiségi Táncegyüttes frissíteni akarta a zenekarát, s mi sem volt kézenfekvőbb, mint a lelkes helyi zeneiskolásokat, illetve a fúvószenekarban is tevékenykedő fiatalokat „elcsábítani". A csoport - soknemzetiségű falu együtteseként - több kultúra hagyományaiból állította össze műsorát, s a délszláv táncok mellett német, szlovák, cigány és persze magyar anyagot is repertoáron tartott. Mi egyre nagyobb lelkesedéseel vetettük magunkat a munkába, gyűjteni kezdtünk, hallgattuk és lejegyeztük a régi felvételeket. Sokat tanultam az öreg népzenészektől, elleshettük hogyan muzsikáltak, variáltak, díszítettek. Olyan távoli múltba pillanthattunk ilyenkor, ami azonnal nem is tudatosult bennünk. Évszázados üzenetek jutottak el hozzánk, s lassan ráébredtünk arra, hogy mi a szerepünk, feladatunk.

    -        A cifrázás is egyfajta improvizáció. Ez vezetett el a jazz-hez?

    -        Biztosan ennek is nagy szerepe volt, ám pontosan emlékszem egy meghatározó élményre. Eredics Kálmán barátom (akkor még pozanista, később a Vujicsics együttes bőgőse) hozott egyszer egy lemezt: „Ezt hallgasd meg!”- adott át egy Charlie Parker albumot. Ezzel jelent meg a harmadik nagy zenei szerelem az életemben: a jazz. Amikor alaposabban kezdtem foglalkozni vele, világossá vált számomra, hogy a népzene és a jazz egy tőről fakad. A muzsikus és a muzsika olyan eggyé válása történik itt meg, ami más zenében elképzelhetetlen. Az előadó egyben alkotó is, és ezáltal  igen intenzív pillanatok teremtődnek, ami katartikus hatású. Parker zenéjében ez az intenzív átélés, lelki mélység és őszinteség ragadott meg.

    -        Az akkori idők felfogása nem szerette a műfajok és stílusok keveredését. A komolyzenészek nem tekintették magas művészetnek se a népzenét, se a jazzt. Te mit tapasztaltál? Tolerálták?

    -        A klasszikus tanárok a konziban, a főiskolán azonnal észrevették, ha előző este szaxofonoztam, a fontos vizsgák előtt le is tetették velem a hangszert. Hallgattam rájuk, mert a főiskola befejezéséig a klasszikus zenéé volt a főszerep, s a népzene jól megfért emellett. Aztán hármas életet kezdtem élni. Volt egy klasszikus diplomám, tanítottam a szentendrei zeneiskolában, de a magas szintű rögzített zene már kevésbé érdekelt. Felvételiztem a Jazztanszakra, ami akkor még a Benczúr utcában volt. A népzenei szakmában profinak számítottam, „nevem" volt, de a koncertek, turnék, fesztiválok után beültem az iskolapadba, hogy jazzt tanuljak.

    -        Nevezetes gyűjteményed van különleges hangszerekből. A technika és hangzás gazdagítása érdekelt, vagy a kuriozitás? 

    -        Amerre csak járok, mindenhonnan hozok az adott országra,  vidékre jellemző  hangszereket. Gyűjteményemben a szaxofonok mellett többféle klarinét található, rengeteg furulya, szlovák fujara, mindenféle sípok, zurnák, s ezek breton változata, a bombard, kavalok - emlékszem az elsőt egy táncos barátom hozta Bulgáriából, s mivel csak lemezborítón láttam, hogyan fújják, kellett két-három nap, mire ebből az egyszerű csőből sikerült hangokat elővarázsolni. Kedvencem a tárogató, a szaxofon közeli rokona, valódi hungarikum, a nemzetközi szakirodalomban is a magyar nevét használják. Amikor jazz koncertre megyek, a kollégák akkor is lelkemre kötik: „a tárogatót ne felejtsd  otthon!”

    -        Nyilván jól jellemezhető zenei elképzelésed azzal is, milyen saját formációban játszol.  Hogy jellemeznéd őket?

    -        Két zenekarom van, természetesen mindkettőre jellemző, hogy éltető erejét a magyar és a környező népek zenéjéből meríti, egyfajta „kelet- közép-európai kortárs improvizatív zenét" játszunk. A célom az, hogy a világ bármely táján élő hallgató az első pár ütem után tisztában legyen vele, hogy Európa mely részéről valók vagyunk -  persze az amerikai jazz lüktetése, harmóniavilága is fontos elem, ezt ötvözzük a magyar, délszláv, román vagy szlovák népzenével, Bartók muzsikájával.
    A
    Quartet B-t 1994-ben alakítottam,  ez a formáció etnojazzt játszik, jazzt népzenei alapokkal, némi iróniával „agrár jazz"-nek is szoktam nevezni. A Borbély Műhely későbbi, ma  nagyobb hangsúlyt kap az életemben, s itt áttételesebben jelennek meg ugyanazok a hatások, illetve zenei elemek, melyek a Quartet B esetében talán nyilvánvalóbbak.

    -        Pege Aladár mondta nekem, hogy vele nagyon könnyű játszani, míg minden stimmel, de nagyon szigorúan tud nézni, ha valaki elront valamit. A saját zenekar előnye, hogy ott te dönthetsz, kivel akarsz játszani, és hogyan szólaljon meg a kompozíció. Fogalmazd meg, melyek a legfontosabb elvek a számodra!

    -        Az elvem az, hogy mindenki érezze magáénak a zenét és a zenekart. Ez nem taktikázás, vagy áldemokratizmus. Szerintem csak így érdemes közösen színpadra lépni, hisz a jazz lényege az őszinteség, s a zenei kommunikáció, az egymásra figyelés és egymás maximális kiszolgálása nem tud megvalósulni, ha az „alkotás" parancsszóra történik. Az eredmény mindenkin múlik. Mindenki más egyéniség, mást akar elmondani, eljátszani, de az eredőnek egy irányba kell mutatnia. Az emberi oldal a jó zene alapja. Azokkal a zenészekkel szeretek színpadra lépni, akik erre képesek, így gondolkodnak. Szabó Dániel, Horváth Balázs, Baló István, György Mihály, G. Szabó Hunor és Lukács Miklós - hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen kollégák játszanak a zenekaraimban, nembeszélve Dresch Misiről, akivel közös kvartettet alakítottunk.[1]

    -