Csütörtök, 2018-06-21, 05:17
Honlap-menü
Belépés
Naptár
«  Június 2018  »
HKSzeCsPSzoV
    123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930
Mentett bejegyzések
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala
  • Pleszkán Frigyes interjú

    A siker titokzatos bája

     

    „Külön említést érdemel a tanszak egyik legnagyobb tehetsége, a zongorista Pleszkán Frigyes”- írta róla Gonda tanár úr 1979-es nevezetes és féltve őrzött kötetében, melynek csak ennyi áll a címlapján: Jazz. Írta azt is, hogy legfiatalabb, de ez ma már nem annyira helytálló. Többet koncertezik Európában, mint itthon. Fénykorát éli. Legelegánsabb lenne állításomat egy Presztízs CD-melléklettel illusztrálni. Aki ismeri Pleszkán Frigyest, nagy becsben tartaná, aki nem, koncert naptárakat kezdené nyomban tanulmányozni, miután meghallgatta.

     

     

    A műfa titkai

     

    -   Az állításban, hogy zenéről nem lehet beszélgetni, meg kell hallgatni, nyilván sok igazság lehet. De próbáljunk most rácáfolni! Miles Davis újításai, s azok általa elmondott érdekes elemzései azonban azt mutatják, mégis lehetséges szóban megfogalmazni sok mindent. Milyen muzsikát hall tehát egy Pleszkán-koncert közönsége?

    -   Amit játszom, igazából ötvözete annak, amit szeretek. Minden érdekel, ami zene. Keretbe az egyéniségem és ízlésem foglalja.

    -   Hallottunk már szólóban és különböző formációkban is játszani. Melyikben érzed jobban magad?

    -   A szólójáték egy sajátos technikát kíván, melyhez rengeteget kell gyakorolni. Koncertjeimen mindig szerepel ilyen kompozíció is. Zenekarral azért játszom szívesen, mert izgalmas kihívás. Legalább trió vagy kvartett kell ahhoz, hogy igazán jól szóljon. A big band már más, ott is dallamhangszer a zongora, de legfeljebb néhány taktus erejéig. Egy periódus már nem jut neki. S az nekem kevés.

    -   A trió lehet két megbízható bőgős-dobos ritmusszekciója, ahol a zongorista viszi a prímet, s lehet egyenrangú zenészek izgalmas „vetélkedése”, ahogy azt Jarrett, Peacock és DeJohnette műveli. Neked melyik a szimpatikusabb?

    -   Természetesen utóbbi, de nem kell leszólni az előbbit sem, mert nagy mesterségbeli tudás és összeszokottság esetén izgalmas csak a hangzása.

     

     

     

    Mi a siker mércéje?

     

    -   Többet koncertezel Nyugat-Európában, mint itthon. Tony Lakatos, aki a Frankfurti Rádió vezető szólistája, azt mondta nekem, a dzsessz nem változott semmit az elmúlt évtizedekben, de azt a legnagyobb öröm és kihívás játszani. Milyenek a tapasztalataid a műfaj népszerűségéről, a fogadtatásról?

    -   Nincs különbség szerintem. Ott is a popzenész a legnépszerűbb. Megtanul néhány klisét, s zt játssza újra meg újra. Pár hónap alatt sztárt lehet belőle csinálni.

    -   Tanultunk annak idején biológiából a kérészek rövid életéről.

    -   A dallamaik egyszerűek, akár egy 5 éves gyerek is azonnal megtanulja a huszadik ismétlés után. De kétszáz év sem volt arra elég, hogy egy Chopin-etüdöt megjegyezzenek az emberek. Mondjuk az opus 10. numero 4-et, ami egy fantasztikus gyors, remek darab. Épp most tanultam meg, játszom is a koncerteken, mert nagyon tetszik. A komolyzenész viszont egy technika adott területén kiváló, de estéről estére, hangról hangra ugyanazt kell lejátszania. A jazz attól izgalmas és élő, hogy akkor és ott fedezünk fel valami újat együtt a közönséggel. Népszerűség és elfogadottság szempontjából viszont – s ez az eddigiekből következik- a legrázósabb és a legkevésbé hálás.

     

    Az ipmrovizáció ősi rejtélye

     

    -   Viszont hűséges rajongótáborral rendelkezik. A közönségre figyelsz a koncerten? Mennyire szereplői ők az előbb említett felfedezésnek?

    -   Nagyon. Mindig kész egy tervem, nyitva hagyok utakat, aztán az adott szituáció dönti el, hogy „melyik hídon mehetek át”. Nincs semmi előre bebetonozva, különben száz évig ugyanazt kellene játszanom. Mindig egy kicsit mást és másként játszom. Pont az az öröm, hogy akkor és ott együtt felfedezünk valami újdonságot.

    -   Az improvizáció azért nem volt idegen a népzenétől és a klasszikus zenétől sem. Ismersz olyan komolyzenészt, aki jól rögtönöz, érzed, hogy az eljátszott téma csak egy variáció volt a lehetségesek közül?

    -   Nagyon jó a kérdés. Szerintem az összes jó komolyzenei komponista dzsessz-zenész volt. Ott vannak bizonyítékul Beethoven vagy Mozart variációi! Mindegyik egyetlen témára készült rögtönzés, csak leírták őket az utókor számára. Mára a komolyzenészek közt ez a képesség jórészt elsikkadt. Egy igazi kivétellel találkoztam, aki szerintem minden idők, és így az elmúlt évezred egyedülálló zongoravirtuóza volt. Sajnos már meghalt: Cziffra Györgyre gondolok. Virtuóz, akinek ha Liszt-parafrázisát hallgatja az ember, úgy érzi, így adhatta elő hajdan Liszt élőben saját műveit. Nem azt játssza, amit leírt, hanem, ami akkor és ott született belőle. Mintha maga sem döntötte volna még el, melyik változat lesz a jó, amit végül a kottába kerül. Csak Cziffra tud szerintem így játszani.

    -   Az improvizáció akkor nem más, mint ihletett pillanatban egy téma variációinak teremtése?

    -   Ez a varázslat lényege. Kutatunk és komponálunk. Előfordul persze olyan is a próbán, mikor észre veszem, hogy csak „jár a szám, de nem mondok semmit”. Ilyenkor örülök, hogy nem rögzítettük. Előfordul persze olyan eset is, mikor egy ihletett pillanatban csoda születik, de nem vettük fel. Csak a fülemben marad meg. Teremtenünk olyat érdemes, ami még nem létezett korábban. Hozzá kell tudnunk tenni valamit az eredetihez. A dzsessz emiatt marad mindig a legszabadabb művészet. Ettől szép és ettől nehéz.