Hétfő, 2018-08-20, 02:14
Honlap-menü
Belépés
Naptár
«  Augusztus 2018  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031
Mentett bejegyzések
Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Az Ön Munkaasztala
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala
  • „Szellemi szabadságharcosok vagyunk” (Szelevényi Ákos)

    „Szellemi szabadságharcosok vagyunk”

     

    A Műhelyben tavaly kezdett sorozatban, mely a népzene a jazz-re gyakorolt hatásait kutatja, most újabb portrét olvashatnak. Szelevényi Ákos, a Marselles-ben élő, egyéni úton járó öntörvényű muzsikus, ma az egyik legtöbbre taksált a műfajban. Neki egy ilyen „enciklopédiában” szerepelnie kell. Különös egyéniség, aki ritkán nyilatkozik az alkotói elképzeléseiről. Iván Csaba beszélgetett vele rendhagyó módon: Párizsban kezdték, a győri zsinagóga udvarán folytatták, aztán levelekben véglegesítették a szöveget. Idő kellett, míg eldőlt, mi az, ami szavakba foglalható, és melyek ehhez a legtalálóbb kifejezések.

     

    -        Húsz évesen miért mentél el Magyarországról?

    -        Így hozták a körülmények. Bezárkóztak a dolgok körülöttem. Öt éves múltam, mikor szüleimmel Debrecenből Pestre költöztem. A Bakács téren laktunk. Anyám francia nyelvtanár volt, apám pedig képzettsége szerint agrármérnök. Később újságíró lett, aztán virágkereskedéssel foglalkozott.

    -        Akkor még a vállalkozás nagyobb kockázattal járt. Ő volt a kalandor természetű a családban?

    -        Feltétlenül lázadás volt a részéről. Ez a reakciója a társadalommal szemben, biztosan hatott rám. Közben szüleim elváltak. Anyámmal éltem.

    -        A zenével kialakult kapcsolatod gyökereit fel tudod idézni? A zenészi pályára utalt már valami?

    -        Szerintem anyám otthon énekelt dalai fontos szerepet játszottak abban, hogy felvettek zenei általánosba. Ott megszerezhettem a zenei alapműveltséget.

    -        Melyik hangszer érdekelt?

    -        A furulya hivatalból aztán a klarinét.

    -        Ami a szaxofon „előszobája”. Milyen zenéket hallgattál passzióból, ami nem a kötelező penzumhoz tartozott?

    -        Az unokabátyámat a rock érdekelte, így a műfaj klasszikusait a Roolig Stonest, a Led Zeppelint onnan ismertem. Párhuzamosan pedig a suliban klasszikusokat, főleg Beethovent, majd Bartókot hallgattunk. Otthon ehhez társult még a népzene. Láttam, hogy régen is improvizáltak, Bach és Mozart köztudottan kiválóan. A népzenében is léteztek variánsok. A rögtönzés szerintem a zene szabadsága. Mozgolódásomat jelzi, hogy ott voltam a szobában, mikor a Téka együttes megalakult.

    -        Egyértelmű volt hogy a zenei pályát választod?

    -        Dehogy. Tizenhat évesen ott álltam a nagy dilemma előtt: rajztanárhoz jártam, mert tehetségesnek tartottak, érdekelt az írás és izgatott a zenélés is. A végső alternatíva így szólt: írógép vagy szaxofon? Mert a kettőt egyszerre nem tudta anyám megvenni.

    -        Mi döntött a zene mellett?

    -        Vaskó Zsolt barátomnál mindig szólt a jazz: hol Shepp, hol Coltrane, hol a nagy kedvenc Art Ensemble of Chicago. Egyszer elvitt Dresch Misiék koncertjére. Találkoztam Szabados György zenéjével. Attól kezdve csak jazzt hallgattam. Beépült a muzsikájuk az általam addig ismert zenei világba. Később egyértelműen dominánssá lett a fejlődésemben. Persze ez csak utólag ilyen világos. Jártunk a Bem rakpartra, a Kassákba, a Közgázra. Talán oda a legtöbbet. Később már Franciaországban bővült ez a kör olyan előadóművészekkel, mint Ornette, Don Cherry és Sun Ra. A régiek közül néhánnyal játszhattam is.

    -        Térjünk vissza még ahhoz a pillanathoz, mikor úgy döntöttél, hogy eljössz Magyarországról! Gondolom, nem volt könnyű ezt édesanyáddal megértetni.

    -        Neki nem szabadott elárulni. Apám tudott róla, de vele más volt a viszonyom, barátságban voltunk, megértette. Turistaként egy bőrönddel ültem fel a Párizsba induló vonatra 1986 nyarán, és nem jöttem vissza.

    -        A francia fővárosban húsz évesen, egyedül azért kalandvágyból nem lehetett akkor sem könnyen megélni!

    -        Nem egyedül mentem. Tűzkő Csaba, aki szintén szaxofonos, velem együtt jött. Igaz, szállásunk csak egy éjszakára volt biztos az ő nagymamája jóvoltából. Élveztem, hogy szabadabb a világ. Dolgoztam, ha kellett fizikai munkával kerestem meg a létfenntartásom költségeit. Nem volt könnyű időszak, néha az elején még segélyekért is folyamodtam, de a megélhetésem lassan megoldódott. Szükségem volt erre, hogy a zenére vonatkozó döntéseimben a szuverenitásomat megőrizhessem. Mert közben már eljárogattam zenét hallgatni. Tájékozódtam. Lejártam egy klubba, és be-beszálltam a session-be. Nem így muzsikáltam, mint ma. Standard-eket játszottam, vagy inkább tanultam. Jó iskola volt a hangszer lehetőségeinek kipróbálására, kísérletezgetésre.

    -        Ezen a pályán a másként megszólalás elvének és technikájának kialakítása lehet az az út, ami a sikerhez vezethet. Mikor próbáltál saját zenei hangot teremteni?

    -        Egy idő után elegem lett a valahányadik verziók interpretálásából. Meguntam. Nem tudatosan döntöttem el.  A felszínre tört bennem, hogy a velem hozott örökséggel valamit kezdenem kell. Addigra létre jött bennem egy különös keveréke, szintézise annak, amivel mi magyarok valamennyien rendelkezünk, másrészt, amit nekem sikerült személyes benyomásaim és tapasztalataim alapján összegyűjtenem nap mint nap. Létezik több elképzelés is, itt Franciaországban is, de én ebbe az új irányba kívántam haladni. S erre kívánok ma is. Ebben hiszek.

    -        Lesétálni egy járt útról nem jár veszélyekkel? Vagy a kockázatával számoltál?

    -        Gondoltam, sem fekete, sem amerikai nem lehetek. Azt kell eljátszanom, ami bennem él. A saját lelkemet. A lélek pedig félelmetes, akár az élet. Nem beton keménységű, hanem képlékeny és fejlődő. Ezt kell megmutatni a színpadon!

    -        Az első érdeklődésed okán lehettél volna népzenész is?

    -        Nem hiszem. Túlságosan hiszek az improvizációban, az életben és a zenében egyaránt. Azt a paradoxont próbálom megfejteni inkább, ami a gyökerekkel rendelkező és a kozmopolita között van. Ez nem ellentét, ami megérthető, ez paradoxon, amivel együtt kell élni. A zenénket igazán így lehet megérteni. A világ rendje és a jazz itt találkozik. Lazulnak a racionális szabályok. A dolgok szerintem, s most nem akarok direkten az istenhitről beszélni, intelligensebbek, erősebbek lehetnek, mint egy személy kitalációi. A muzsikálás hitemhez kapcsolódó kiváltság és adottság. A színpad nem pusztán egy emelvény! Szakrális hely, mely tartást igényel. Veszélyt és felelősséget hordoz egyszerre. Ott nyitottnak kell lennem, hogy közvetíthessek, médiummá kell válnom, de ezt igazán nem lehet szavakkal elmondani. Ezért zenélünk. Szerintem a dolgok okosabbak az egyéni embernél. Erejük van.

    -        Ezt csak beavatott közönség láthatja és hallhatja így. Franciaországban van ilyen?

    -        Számomra az egyik alapkérdés pont az, hogy nincs beavatott és nem beavatott közönség. Párizsban, de másutt Európában is, kívülállást jelent a jazz. Helytelenül egy elitista tendencia dominál. Nem szeretek olyan helyeken fellépni, aminek az elvével nem értek egyet. Az emberi kapcsolatok a fontosak a számomra. Ezért elmegyünk akár egy bisztróba, de játszottunk már börtönben is. Akad itt is bőven, aki nem tudja a jegyet megengedni magának. Nem csak az anyagi, de a szellemi elkülönülést is elutasítom.

    -        Létezik olyan törzshelyetek, ahol ez megvalósult?

    -        Úgy hívják, hogy Atmosphare. Az itteni Keleti pályaudvar mellett, a Szent Martin csatorna partján található. Kialakítottunk ott egy kört, híressé vált, de mivel a központi hatalom számára kontrollálhatatlanná is egyben, betiltotta a hatóság.

    -        Jól hallom?

    -        Az itteni helyzet sokban emlékeztet néha engem a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországára.

    -        Megleptél. Az Akosh S. Unit akkor egy kalózzenekar, ahogy egyik lemezetek címe sugallja?

    -        Fogalmazzunk úgy, hogy megteszem a lépéseket, hogy szuverenitásomat megőrizhessem. Fontos nekem, hogy gondolataim és cselekedeteim konzekvensek maradjanak. Szellemi szabadságharcosok vagyunk. Így elfogadom. Hiszek a „régi” értékekben. Ezeket meg kell őriznünk. A zenekarom is több egyszerű formációnál. Barátság tartja össze, a hasonló zenei kapacitás és tehetség, a közös hit abban, amit csinálunk. A zenei gyökereink természetesen eltérőek, de közös elemeket keresünk, s ezekből teremtjük meg az ozmózist. A lemezeink is összetettebbek. A komponálástól a szövegekig, a borítóig mindent megtervezek. Próbálok összművészetet alkotni. Évekig dolgoztunk egy társulattal is, ahol ezt magas szinten sikerült megvalósítani.

    -        Ez hasonlít egy kicsit a performance-okra.

    -        A zene és a színpadi játék együtt hatott. Gyakran elmegyek kiállításokra is. Meghívnak, elviszem a hangszerem és improvizálok, ahogy a képek szobrok hatnak rám.

    -        Gondolom a terjesztés a legnehezebb feladat. Ez a fajta zene nem passzol bele a reklámokkal minden elsózható kategóriába. Tévednék?

    -        Volt pár jobb év, akad azért kivétel, de a médiapojácák valóban nem látnak benne üzletet. A népbutításhoz nem jó, és nem hoz gyorsan sok pénzt. Nem lehet belőle sokat eladni. Megszállottnak kell lennie annak is, aki megveszi.

    -        Láttam a koncerteteket filmre rögzítő rajongókat is. Az előadásotok jellege sugallja, hogy az egészét kellene képben és hangban rögzítenetek. Nyilván gondoltatok rá. Pénzkérdés?

    -        Sokan felveszik a koncerteket, de ezek amatőr felvételek, és csak emléknek készülnek. A profi kivitelezés nagyon sokba kerülne.

    -        A közönségetek hűséges, reagálásuk befolyásol a zenélésben?

    -        Azt mindig érzed a színpadon, milyen a közönség. Hatással van rám a hely szellemisége, a közönség reagálása. Minden koncert más. Meg kell kísérelnem azt elérni, hogy osztozni tudjanak a lényegben. Ez a fontos. Soha nem lehet és kell lefeküdni a közönség igényeinek.

    -        Divatos kategóriákat teremtettek: worldmusic, ethnojazz. Mi a véleményedet ezekről?

    -        Az üzletnek mindig szüksége van címkézésre. Ezekkel gyakran könnyebb beetetni a népet. A népzenei hatások sokkal korábban megjelentek a jazzben. Szerintem ez már Coltrane-nél ez világosan hallható. Vagy említhetném Don Cherryt. Nagy kedvencem például az otthon ismeretlen algériai népzenész Mokhtar Schumann. Fantasztikusan inspiráló a játéka számomra. A szabadzenélés neki természetes, de nem formaként kezeli. Számára is ez az élethez való hozzáállás.

    -        A fiatalok generációjára mennyire figyelsz?

    -        Ugyanaz a probléma itt is, mint a világ bármely táján. Jönnek ki a technikailag képzett zenészek, de nincs mondanivalójuk. Az iskola néha árthat a jazznek.

    -        Marseilles-ben élsz. A család mennyire befolyásol a pályádon?

    -        Feleségem francia. Most épp tanul. Két fiúnk 5 és 7 évesek. Nagyon fontosak a számomra. Igyekszem a sok gyakorlás mellett elegendő időt velük tölteni. Még a házi zenélések is beleférnek a programba.