Ajtai Tamás interjú

 Hetven ország galériáinak közönsége láthatta már, hogy igazán egy dolog foglalkoztatja. Az Idő. Műveiben ennek múlását érzékletes módon ábrázolja. Az anyagban elbeszélve. Ajtai Tamás nem hagyományos alkotásokat hoz létre. Paszpartunak nevezik a galériák világában a tervezett karton keretet, amelybe a kép kerül, így részévé is válik. Most egy rendhagyó szöveges paszpartut készítünk segítségül a művész alkotásaival ismerkedőknek.

–       Nem realista, bár realisztikus elemeket is használ művein. Nem aktualizál, hiszem képei pont egy titokzatos világ jelenlétére utalnak. A figyelmes látogatót a misztikum tetten érhetőségének esélyével kecsegtetik. A koncepció milyen szemléletmódon alapszik?

–       A kiindulópontom lényege: a legősibb eredettől kell elindulnom. Kialakult a föld, vulkánok működtek, gleccserek pusztítottak a szervetlen világban. Aztán megjelent a szerves anyag, egy másfajta létezés. Az egysejtűekből évezredes fejlődés alatt teremtődött meg az ember. Létrehozta a kultúráját, majd az azt rögzítő és tobábbörökítő technikáit, például az írást. Ennek az ember által teremtett világnak a rétegei rárakódtak az ősi formákra. Idővel ezek elvesztik realitásukat, mitologizálódnak. Ez a jelenség izgat igazán.

–       Képein ezek az időrétegek felfeslenek, láttatni engedik, ami alatta rejtőzik. Mint a plakátok egy hirdetőtáblán. A fotói és építészeti installációi is ezt a jelenséget próbálják megragadni egy pillanatba sűrítve. A technikája segítségével archaikus időutazásra viszi a tárlatlátogatókat. Mivel teremthető szintézis ebben a monstre univerzumban?

–       Eredetileg keramikus vagyok. Plasztikus képeimen jelen van ez a rendhagyó kultúrtörténet. Jelképeket használok. Egymás mellé kerül az óperzsa és az észak-európai, a távol-keleti és az erdélyi. Az anyagok eredetiek. Több száz évesek. A szövet, a fotóaplikáció, az újság- és kottarészlet, a számok és képletek. Ezt persze a vásárlóknak nem kell feltétlenül tudniuk. De az írók, zenészek és komjuteresek erre azonnal felfigyelnek.

–       A régiség- és bolhapiacok aktív vásárlójával beszélgetek?

–       Ez az egyik forrás, ahol kincsekre lelhet egy türelmes keresgélő. Bármerre járok, legutóbb Nepálban, mindenhonnan ottani különlegességekkel térek vissza. Egyik helyen megtanulom a spárgakészítés, a merített papír titkát, máshonnan egy különös hánccsal, szétfoszló hálóval vagy épp egy több száz éves textíliával térek haza. Másrészt szenvedélyemet ismerő barátaim állandó beszállítói a gyűjteményemnek. Hoznak nekem homokot Marakeshből, egzotikus növényt Peruból, vagy egy ezeréves szőnyeget keletről.

–       Térhatásúnak komponált képeinek különös hangulatát mindig e furcsa anyagokból és ásványokból alkotott alap teremti meg.

–       Pontosan. Tegyen ki egy vaslapot a szabad ég alá két évre. Hihetetlen változásokon megy keresztül. Rozsdásodik, savak pusztítják, anyaga állapota és színe is megváltozik. Hihetetlen kavalkád kezdődik és teremtődik. Ezt hozom létre mesterségesen. Felgyorsítom a történéseket. Időlátványokat teremtek.

–       Ez a kulcsfogalom. A látható és láthatatlan, az érinthető és érinthetetlen megragadására, ábrázolására törekszik a fotókon, ezt az ellentmondásokkal teli próbát tükrözik az épületrészletei, a filmmontázst idéző kollázsai. Az ember teremtette világban a szövet foszlása, vas korrodációja, fa szétmálása. A gőgös prekoncepció alapján megszülető tudatos alkotás itt nem vezethet eredményre!

–       Mindig rögtönzök. Fogalmam sincs, mit fogok létrehozni. Ráteszek egy foltot a vászonra, tűzből született oxidból, valamilyen mázat, földi anyagokkal és képződményekkel kísérletezem. Ez a vasreszelék, vagy épp relief aztán elkezd vinni valamerre. A háttér, a felület mindig földhöz közeli anyag. Ebbe aplikálom bele a motívumokat. Három dimenziós képeim tapintható valósága ennek az elvont játéknak az eredménye.

–       A mű így alkotja önmagát?

–       Az avantgárd technikái nem idegenek ettől. A világlátásom és gondolkodásom az alapja a szemléletemnek. Valójában a modern technika teremtette kommunikációval rokon, amit csinálok. Ott is folyamatosan kollázst látunk, és elfogadjuk valóságosnak. Megteremtődik egy sosem volt virtuális világ. A műveimet ezért jellemzi a térben szerkesztettség és a konstruktivitás. S ezért szeretik és vásárolják például az építészek. Mindenkit megérint. Őszinte leszek: gyanús nekem, néha magam sem értem, miért hat ilyen intenzíven az emberekre.

–       A kollázsaiban valós elemekből teremt meg egy öntörvényű világot. Sajátos misztikus élményként megélhető virtuális valóság ez.

–       Néha talán pont ezért mondják a képeimre, hogy túl sokat akarok velük elmondani. Amerikában egy művész már kiállításra viszi azt, amit én csak alapnak szánok. Az első szám után hosszú sor nullával az árcédulán. Szerintem a képeimet úgy is nézheti valaki, hogy átadja magát a hangulatainak, de érezheti kihívásnak is, hogy a rejtőzködő titkok megfejtője legyen.

–       Csábíthatná a misztikuma is ennek a világnak. De munkáinak különössége éppen az, hogy a szellemiség és a tapintható valóság egyenrangú tud maradni. Egymást feltételezik. Tudatosan keresi ezt az egyensúlyt?

–       Ilyen a világ. Az Idő, az Anyag, az Élet lassan illúzióvá válik. A művész is ezt teszi: illúziókat teremt.