Kiss Csaba a Hamlet

Héja-nász dán avaron

„Valamikor volt a tett, abból lett a gyűlölet,

ebből pedig szeretet s a világnak vége lett.”

József Attila

Godot-ra várni sokan nem ülnének be a színházba. A Hamlet szereplőit viszont többé-kevésbé mindenki ismeri. Beckett darabjai kietlen pusztaságban játszódnak, Csanádi Judit kitalál egy különleges díszletet. Egy hangárban pihenő „lopakodót” álmodott a színpadra, amit ráadásul forgatni is lehet. Így nem valós a szín, viszont cserébe mindenre rálátunk. Nász és gyász helyszíne: kiemeli a stilizált ágyat, máskor sejtelemes éjszakai sír nyílik belőle. Szellemes a trón is, rózsaszínben pompázik, de plexi borítja, így valójában ráülni senki nem tud. Hátul vetített színfantáziák zárják a teret, oldalt egy stilizált kikötő stégje és a korlátok keretezik a játékot. A leeresztett díszletek, mint a kripta-rombuszban pihenő halott, szürreális látványvilágot teremtenek.

A herceg (mert Hamlet neve nem hangzik el) tanulmányait bevégezve hét év múltán tér vissza hazájába. Modern Odüsszeuszunkat nem várják hűségesen. „Dánia” elvesztette közben ártatlanságát. Kiss Csabát bevallottan a rendszerváltás élményei ihlették az írásra. Mondandója nem kötött sem időhöz, sem helyhez. Ezek az emberek már Godot-ra sem várnak. A hatalom teszi boldoggá őket, ha megszerzik ideig-óráig, vagy boldogtalanná, ha próbálják túlélni gyakorlóját. Mindkettő az erkölcsi értékek feladásához, megkérdőjelezéséhez vezet. Berzsenyi Krisztina ezért fehér, stilizált ókori tógában állítja elénk őket, hogy aztán a játék közben modernebb de sötét öltözetre váltsanak.

Parafrázis lenne a darab? Ennél szellemesebb az ötlet. Itt Claudius a legaktívabb szereplő, Gáti Oszkár nagy vitalitással játssza el. Bevallja tettét a hercegnek, aki szerinte két napig nem bírná a trónon finom wittembergi lelkével. Mert képtelen lenne „naponta meghágni” királyilag a mocskos társaságot. Júdási csókja maga a borzalom, minden gesztus és szó értelmét veszti, ha ő használja. Az asszonyi nélkülözésből felébresztett Gertrudis lassan elfordul tőle. Az eufórikus élni akarásból depresszióba hajló és összeomló nőt érzékletesen állítja elénk Töreky Zsuzsa. Abszurdba illő dialógust hallunk: „Ha nem, felkötném magam”- válaszol szerelmét firtató kérdésére Claudiusnak, aki elégedetten felel: „Mindig csak ilyeneket mondj!”

Sok történés ellentettjébe fordul. Polonius itt nem bölcs, inkább egy Csehov-darabból ide tévedt hivatalnok ügyefogyottságával formálja meg Maszlay István. Ophélia (Balsai Mónika) viszont erőszakot és megalázást elszenvedve nem megőrül, hanem kijózanodik. A második felvonásban övé a legfontosabb monológ, amit apja holtteste mellett mond el, mikor rádöbben, hogy ők senkinek sem számítottak, a túlélésnek nincs jó stratégiája. A herceg nem akar bosszút állni. Indulata és tehetetlensége egyszerre őrli. El lehet követni, de ésszerűtlen lett itt minden tett. Kolovratnik Krisztián jó ellenpólusa tud lenni Claudiusnak, ami ilyen karakterrel nem egyszerű feladat. A végén meghal, de másként, mint az eredetiben. Horatio (Anger Zsolt) áll bosszút helyette.

A színészek jelenete megint a legjobb abszurdokat idézi! A halotti torra gyülekező énekesek kórusa remek paródia a derék Rosen dirigálásával. (Posonyi Takács László lubickol is a szerepben) Majd fordítva játsszák el a darabot. Ott kezdődik, hogy a csak később meghalt apa (Nincsenek szellemek az elején!) fekszik „torinói leplén”. Akit felesége utált, a sírásó pedig fél áron is szívesen eltűntetné a földbe. A nevezetes „rendelkező próbán” elhangzó hercegi instrukciókat Kiss kihagyta, csak a színészek reagálását írja meg. Janisch Éva él a lehetőséggel, és hatásos alakítássá formálja. Idézőjelbe téve a játékot, ahogy azt kell.

Jarry Übü királyát idézi a koronázási jelenet utolsó vacsorája is.  Méltó tetőpontja ez a kis(s) magyar abszurdnak, ami előttünk lejátszódik. A koronára tűzött kolbászdarabokkal a megmérgezett mustárral. A venezuelai sorozatok nem ilyennek mutatják a világot. De az életünk nem azokhoz hasonlít.