Ki kerülhet a névmutatóba?

Sir Winston Churchill kedvenc whiskyjét kortyolgatva arról elmélkedett egyszer, hogy milyen furcsák az állatok. Mert a kutya felnéz rá. A macska többnyire inkább lenéz rá. Csak a disznó szemében egyenrangú. Az emberekkel nem foglalkozott rövid székfoglalójában, mert köztük jól eligazodott. Kellő tekintéllyel rendelkezett hozzá.

Presztízse lehet a szemünkben a jó órásmesternek, aki a szemüvege felett mosolyogva ránk pillant, és megmondja, hol lesz a hiba. Pont azért vittük oda, mert ezt már máskor is megcselekedte. A borászra is hallgatunk, aki nem ismerve, hogy melyik pohárban milyen ital van, egy kis falat sajt elfogyasztása és egy korty után már sorolja is a típust, az évjáratot, sőt még azt is, hol bakizott a bor kezelésében a tulaj. Hiszünk a tanárnak, aki megzabolázhatatlan gyerekünket tanulásra bírta, s ő ennek ellenére szimpatizál vele. Valljuk be, kit nem az befolyásol az orvos megválasztásában, hogy a diagnózisok pontosak, a tanácsok rendre segítenek.

„Remélem, nem tévedtek!” - vette át kacsintva az irodalmi Nóbel-díjat Sir Winston annak idején. Mi is akkor kezdünk bízni valakiben, mikor a tények őt igazolják. S nem hív fel bennünket azonnal azzal, hogy ugye milyen igaza volt?

Egy szállodában is akkor foglalunk ismét szobát, ha a kiszolgáláskor a kedvünket lesték. Szívesebben visszamegyünk abba az étterembe, ahol ismerősként köszöntenek. Ahol a  szakács pár szó erejéig kilép az asztalunkhoz diskurálni, s mindig van egy csak nekünk címzett titkos ajánlata. Sőt ugyanazt az újságot is akkor veszünk rendre a kezünkbe, ha nem akar semmiről meggyőzni, csak a tényeket prezentálja, amire kíváncsiak vagyunk.

Megtanulja az ember, hogy presztízst nem lehet kérni. Azért meg kell dolgozni. Az általunk írt és megélt nyitott könyvben mi állítjuk össze a névmutatót. Ott azok szerepelnek, akik fontosak a számunkra. Senki nem írhat oda be semmit. Főleg magát nem. Ha mi nem akarjuk. „Amit kapunk, abból megélünk - mondta erről Churchill, majd hozzátette: -De amit adunk, abból élünk!”