-   1967 őszén ismerkedtünk meg Simon Géza Gáborral. Pontosan emlékszem a helyre is, az NDK Kultúra lemezboltjában történt. Az akkori Andrássy úton sorakozott a német, a cseh és a lengyel kultúra üzlete, és minket többnyire nem a filmvetítések és a különböző propaganda kiállítások érdekeltek, hanem a lemezboltok. Ma nehéz elképzelni, amikor CD bőség van és gyűjtők 5-10 ezres lemezállománnyal rendelkeznek, hogy az akkori Andrássy úton meg lehetett ismerni minden jazzbarátot, minden érdeklőt. Nem kellett ezeknek az üzleteknek pénzt áldoznia a propagandára. Ha elterjedt Budapesten, hogy egy lemezszállítmány érkezett, tudtuk, hogy a nap folyamán mindenki felbukkan. A német kultúra üzletében Simon Géza Gábor tanulmányozott egy lemezt. Belenéztem. Sejtelmem sem volt, hogy mi az, de ma is emlékszem rá: nem jazzlemez volt. Jens Gerlach, egy kelet-német költő lemeze volt, aki jazz témákról írt verseket. Simon Géza Gábort pedig abban az időben érdekelte a jazz-zene, műfordítással foglalkozott, és németből tett arra merész kísérleteket, hogy ezeket lefordítsa, és valahol publikálja. Talán még megvan nekem otthon az ő gépírásával néhány ilyen műfordítás. A ma már kevésbé ismert jazz muzsikusokról, például a 20-as évekbeli boogie zongoristákról szóltak ezek a versek. Az tűnt föl nekem, hogy ismeri ezeket a neveket, mert Pete Johnson, vagy Jimmy Yancey, akik akkor sem voltak a főáramlatban. Így ismerkedtünk meg.

-   A könyvesbolti találkozás után elkezdődtek az összejárások, és lemezeket hallgattattok. Irigyelted valamiért?

-   A lemezhallgatások a jó szándékú irigység jegyében teltek, egyáltalán láttuk azt, hogy mik léteznek. Ismertük a Columbiát, de nála láttam kis cégeket is, amikről nem is tudtam. Nyilván így volt ez fordítva is. Nagy értékek voltak a lemezek. Még ma is emlékszem, hogy neki megvolt egy Dukes of Dixieland lemeze, ahol a Clara Ward Singers énekelt. Ma is jól ismert név mind a kettő, a fehér dixieland zenekar és a fekete gospel együttes. Körmönfont módszerekkel próbáltam kicsalni tőle ezt a lemezt, de vonakodott. Sosem tudtam megszerezni.

-   A te jazztörténeted mikor kezdődött?

-   Rákosfalván laktam, ami az Örs vezér tér közelében van. Csak később derült ki, hogy Simon Géza Gábor sem messze lakik ettől a helytől, a Kalapács utcában.

-   55 táján, amikor 15 éves voltam, a rákosfalvai középpolgár szülők olyan 30-40 gyereket, fiúkat, lányokat, behajtottak egy tánciskolába. Ez a zuglói Danúvia telepén volt, ahova akartunk is menni, meg nem is. Az össztáncon nem a szokásos zongora, dob duó játszott, hanem egy együttes. Életemben ott hallottam először egy olyan élő zenét, amit ugyan nem tudtam, hogy micsoda, de rettentően tetszett. Mint utóbb kiderült, dixieland volt. Ami szokatlan egy gyári kultúrteremben, Arra emlékszem, hogy a vezetőjüket Drahóinak hívták, a később jól ismert Drahóinak a papája. Miután megtudtam, hogy ezt dixielandnek hívják, mivel már közben zongoráztam klasszikus zenét, megpróbálkoztam vele. Nem bizonyult könnyűnek, mert kotta nem létezett, tanár nem volt. Ha valakihez oda mentél, aki tudott egy kicsit „jazzesen” zongorázni, akkor nagyon vigyázott arra az illető, hogy ne lásd, hogy mit csinál a balkezével. Ha megkérdezted, mi a címe, azt mondta, hogy nem tudja. Igaz, akkor jazznek hívták azt is, hogy Szemedben ott maradt egy könnycsepp, tehát a slágerzenét. Keservesen, de össze lehetett szedni ismereteket. Szereztünk egyet a Knaurs kiadó könyvéből.