„Nem vagyunk filodendronok”

A magyar jazz története nélküle már nem írtható meg. A modern improvizatív zene fontos egyénisége. Egy prágai sörözőben kezdődött a beszélgetés, majd Győr népszerű belvárosi vendéglőjének asztala mellett folytatódott, hiszen visszajáró vendége az itteni fesztiválnak. Fellépett triójával, játszott Szelevényi Ákossal, és a Montanaru vezette workshop stabil tagja. Vannak, akik fontos kérdéseket fogalmaznak meg az életükben. Burány Béla teszi a dolgát, gyógyít és zenél, és a beszélgetésből kiderül, sok kérdésre öntörvényű válaszai vannak. Elgondolkodtatóak.

 

- Azt tartják, a gyerekeknek két fontos dolgot adhatunk, hogy megállhassák a helyüket az életben: gyökereket és szárnyakat. A Vajdaságban, ahonnan származol, ezeket a gyökereket a viharok erősen szaggatják. Nálad még szilárdan tartanak?

- Ott a magyarságnak három jelentős központját tartották számon mindig is: Zentát, ahol születtem, Szabadkát és Újvidéket. Utóbbit kicsit félve említem, mert ott nagyon összehúzta magát a magyarság. Kritikus a helyzet.

- A gyökerek megerősítésében fontos szerepe lehet a családnak. Mivel foglalkoztak a szüleid?

- Apám orvos. Egész életében azt az elvet követte, hogy ne legyen más ember szolgája, csak a maga ura. A fertőző járványtan egyetemi tanára lett. Mellette pedig hobbyja – vagy inkább második hivatása – a néprajz. Szisztematikusan gyűjtötte a Tisza-part gazdag népdalkincsét és népszokásait. Legalább 20 kötete jelent meg. Később kiderült, hogy Kodály becsben tartotta a munkáit. A leghíresebb kötetének címét talán többen ismerik: „Szomjas a vakló”. Ebben 66 általa gyűjtött vajdasági erotikus népmesét rendezett sajtó alá. Anyám magyart tanított. Második felesége lett apámnak.

 

A nótát ismételni tilos!

 

- A jelek szerint nagy természetű férfi az apád!

- Eltaláltad. Öt testvérem van, több családban szétosztva, illetve az egyik úgymond házasságon kívül született. A családi összejövetelek élénken élnek bennem. Olyankor gyakran Bodor Anikó nagynéném zongorázott – ő mellesleg összehasonlító népzenéből doktorált, és Zentán zenetanárnő. Édesapámtól mindig jutalmat kaptam minden új népdal megtanulásáért.

- Jól tud szólni egy száz fős kórus!

- Lakodalmakon volt az háromszáz is. Aki nem énekelt, az zenélt, aki nem zenélt az táncolt.  Anyám szerint a rokonságnak „sózott a segge”, megállás nélkül mulatna. A legfontosabb szabály az volt, hogy egy nóta kétszer nem hangozhatott el. Különben hajnalig sem végzünk! Jutott azért mindig reggelre is, mikor hazafelé indultunk.

- Akkor biztosan hamarosan megkaptad az első hangszeredet is!

- Az egy melodika volt. Emlékszem, apám színes fejekkel rajzolt kottát hozzá, abból játszottam.

- Török időket idéző módszer.

- Ne felejtsd el, hogy Zentával szemben, a Tisza túloldalán a törökök háromszáz évvel tovább maradtak! A második hangszer egy blokkflőte lett. Utána jött a klarinét – Fábián Mihály tanár úrtól tanultam rajta klasszikus zenét. Sajnos a zenekarommal már nem hallhatott, pedig szívesen meghallgattam volna a véleményét.

- Nem gondoltál zenei pályára?

- Nem mehettem zenei középiskolába az elméleti hiányosságok miatt. Zentán az általános gimnázium reál szaka maradt. Innen kerültek ki mindig a nagy és nevezetes jugoszláv kémiaversenyek győztesei. Egyszer egy osztálytársammal mi is elsők lettünk – szóval erős suli volt. Igazából az emberi test kezdett érdekelni, főleg az idegrendszer titkai.

 

Koncert a zentai Royal Szállóban

 

- Ezzel a zenének vége is lett?

- Előbb versenytáncoltam, bármilyen hihetetlen, aztán jobban kezdett érdekelni a néptánc. Érzi az ember, hogy hol a helye. Kezdetben ez nem tudatos, viszi a szíve. Aztán hozzátanul. Így jártam a zenével is. A klarinét után jött a bariton szaxofon is. Játszottam az iskola fúvószenekarában és az Old Man Dixieland Bandben, amolyan „beállósként” Tarapcsik „Csipe” Jóska mellé ugorhattam be, akit először hallottam improvizálni. Megkérdeztem, mit csinál. Megtanított a tudományára. Élt Zentán akkoriban legalább húsz kiváló muzsikus. Cigányzenészek, kávéházi muzsikusok és jazzt játszók, akik a más műfajokban is megállták a helyüket. Ahol négyen-öten megjelentek, oda hamarosan gyűlni kezdett a nép. Tudták, hogy jó muzsika szól.

- Szóval négy-öt zenész összehajolt. Az első nyilvános fellépésed biztosan nem örökítették meg filmek, de idézd azért fel a hangulatát!

- A helyszín a Royal Szálló. Janó Csipével játszott kávéházi zenét duóban. Egyszer csak felkonferált valahogy így: „A következő számot barátom, „Pöcök” fogja játszani.” Látta, hogy izgulok, ezért tanáccsal is ellátott: „Ne aggódj! Ha kiesel a ritmusból, figyeld azt a piros villogó gombot, az adja a tempót.”

- De hogy kerültél kapcsolatba Magyarországgal?

- Akkoriban az ember, illetve az emberi agy kezdett érdekelni. A memória, a tudat, a paranormális jelenségek – így került a képbe az orvosi pálya. Az fel sem merült, merülhetett bennem, hogy a zenélésből próbáljak megélni. A magyarországi orvosi egyetemekre akkoriban a „külföldiek” számára enyhébb volt a felvételi. Ezzel szemben a küldő országok erősen rostáltak: a Délvidékről évente tíz ember jöhetett ide tanulni. Előtte pedig egy év katonaság várt. Előtte már gyakrabban megfordultam Szegeden. Itt vettem egy klarinétot, amit darabokban csempésztem Jugoszláviába. A katonaság aztán a kiképzés után abból állt, hogy gyakoroltam, gyakoroltam és gyakoroltam. Ma azt mondom, megérte.

- A zenészek pályája azzal kezdődik, hogy megtanulják az elődöket, aztán megtanulnak különbözni. Kiket hallgattál?

- Akit feltétlenül meg kell említeni, az az Art Ensemble of Chicago. Aztán Archie Shepp, Stivin. De a legfontosabb az volt, hogy rendszeresen jártunk az Újvidéki Jazzfesztiválra. Teltházas koncertek voltak, s ott hallhattuk Szabadost. Akkor már tudtam, mit kell csinálnom. ’84 körül megismertem Dresch Misit Kisőrspusztán, egy közös mulatás során. Mikor Miska az egyik helyi öregasszonytól tanult népdal frissen megismert három versszakát énekelte, én meg eldaloltam a végére még hat strófát, összebarátkoztunk. Néhány éjszaka ráment az ismerkedésre.

 

A demokrácia diszkrét bája

 

- Az egyetemről milyen emlékeid maradtak?

- Furcsák. Mikor apám könyvének tiszteletdíjai elfogytak, ösztöndíjért folyamodtam, de elutasítottak, mondván elveszem magyar diákoktól a helyet. Még az is felvetődött bennem, hogy otthagyom az egészet. Volt azonban valaki, aki jobb belátásra bírt. Gyerekkoromban apám „kiadott” a bánáti, ma már 7-800 éves Monostor nevű falu melletti Maros-tanyára, mondván, neveljenek úgy, ahogy a bojtárokat. Nagyon szerettem ott. Maros Péterhez szöktem akkor is, mikor az egyetemről kiállt a szekerem rúdja. Ott akartam hagyni az egészet. Panaszkodtam is, pedig nem természetem. „Tudod, mi a demokrácia?- kérdezte akkor, legeltetés közben, tőlem- Ha ez a 220 birka megmondja nekem, hogy holnap hol szeretne legelni.” Ez a mondata azóta is a fülemben cseng. Főleg, mert azt is hozzátette: „Doktorként még rakhatsz szénát, ha kedved tartja, de juhászként nem gyógyíthatsz.”

- Az egyetemhez azonban pénz kell. Nyilván dolgoztál mellette.

- Hallgatóként elvégeztem egy mentőtiszti tanfolyamot. Mellette pedig utcazenész voltam. Így adódhatott olyan furcsa pillanat a szegedi városközpontban, hogy egy japán orvoscsoportnak a város nevezetességeit bemutató tanársegédünk megállt egy szökőkútnál ezekkel a szavakkal: „Itt látható a szökőkút, ez a JATE trikója, ő pedig az évfolyamelsőnk!” Elvégeztem az egyetemet, de nem azt adott amit vártam. Nem a gyakorlati életre készített fel igazán.

- Az évfolyamelsők általában választhatnak a felkínált lehetőségek közül.

- A mentősöket választottam. Nem is akarták elhinni. De megszerettem ezt a munkát és meg is kellett élnem valamiből. Szegeden kezdtem mentőtisztként, még az egyetem alatt, aztán, végzés után, ott maradtam kivonuló mentőorvosként is. Akkori főnökömmel megállapodtunk, addig dolgozom nála, míg lesz mit ennem. Mikor aztán másfél év után az utolsó húszasommal felhívtam, nem hívott meg ebédelni. Kénytelen voltam felmondani, és a gyógyszeriparban elhelyezkedni, mint gyógyszerismertető. Fél év alatt kissé stabilizálódott az anyagi helyzetem, így elfogadhattam az akkori Bács-Kiskun megyei mentőfőorvos meghívását: Kiskunhalason újra kivonuló mentőorvos lettem részállásban. A kezdeti néhány év után 3 évig a halasi mentőállomás vezetőjeként is ténykedtem, majd a szolgálat megyei székhelyére, Kecskemétre kerültem, ahol – immár főállásban – helyettes főorvosként részt vehettem az ottani mentés megreformálásában. 2004. őszétől az Országos Mentőszolgálat Főigazgatóságán dolgozom Budapesten, a Szervezési és Módszertani osztályon belül, mint minőségügyi szakértő.

- Egy ilyen karrierhez biztos háttér is kell. Nemrégiben büszkén kürtölted világgá a barátaidnak e-mailen, hogy megszületett a gyermeked. A családalapításban ott volt előtted a jó példa. Követted az apai hagyományokat?

- Egyetemi ismeretség a miénk, de nem olyan egyszerű, mint gondolod. Az egyetemi évek vége felé abba is maradt. Ma azt mondom, nem voltam elég érett akkor még egy komoly kapcsolatra. Aztán tíz év múlva újra találkoztunk. Neki épp felbomlott egy hatéves kapcsolata. Akkor már tudtam, csak ő lehet a feleségem. Hosszan futottam a köröket, mire visszafogadott. Feleségem gyermek-kardiológus.

- Meglepődnék, ha Pesten élnétek.

- Inárcson választottunk egy házat. Az egyetem után nagyon sokszor felmerült, hogy hazamegyek, de ott a háború miatt bizonytalan volt minden. Bizonytalanságra nem építhettem. Kerestem hát olyat, ami az otthonra emlékeztetett. Az első napokban büszkén mutattam is az asszonynak, hogy már fel is raktam a szúnyoghálót. Furcsán nézett rám. Mert ott nincs folyó.