Passz (Emlékezés Puskás Ferencre)

Aki focizott valaha, az tudja, a legjobb passz is csak akkor ér valamit, ha a címzettje tud bánni a labdával. Puskás Ferenc, akitől szombaton búcsúzott a nemzet, most utoljára – és persze jelképesen – felénk küldött egy fontos átadást. Csak sajnos már nem lehet kényszerítőzni vele.

Miért búcsúzott tőle annyi ember tisztelettel szerte a világban? Mert egy istenáldotta tehetség volt. Miért búcsúzott méltósággal a nemzet? Mert a modernkori magyar mitológia hőse ő. A szegénylegény, akiből királyfi lett. Egy kispesti vagány, akinek a kedvéért százezrek zarándokoltak ki a stadionba, mert tudták, hogy értük fog küzdeni. A harcban legfontosabb fegyvere a zsenialitása volt. Ami a zenésznek a csukló, az a focistának a boka. Puskásnak eszméletlen bal lába volt. Tőle a passz úgy és oda szállt, ahogy kellett, s úgy és akkor, amire az ellenfél nem számított. Ehhez persze órákat kellett gyakorolnia kölyökkorától fogva. De még Madridban is 30 méterről lelövöldözte a leszúrt karókat bármilyen sorrendben, akár a western mesterlövészei. Ahogy egy mitikus hősnek azt tudnia kell. Hiba nélkül. Gento, a reálos csapattárs mosolyogva mesélte technikai érzékéről, hogy a zuhanyozóban a leeső szappan után soha nem kapott kézzel. Ballal dekázott vele néhányat, aztán felemelte a kezébe. Aki nem értené, miért ezt mesélte el, próbálja ki bátran!

Mondják persze a kételkedők, hogy akkor még nem védekeztek a csapatok úgy, mint manapság. Nem rohangált annyi „buldog” és „hentes” becenévre hallgató hátvéd a pályán. Igaz, a B-közép sem verekedni ment, hanem a focira volt kíváncsi. A legendás londoni 6:3 legtöbbet emlegetett góljáról azonban maga mesélte, hogy kénytelen volt visszahúzni, mert Wright úgy száguldott feléje, hogy a lelátóig repül, ha nem csinálja meg a cselt. Aztán persze bebombázta a rövidbe. Egy másik példa a svájci vébéről. Először játszunk a németekkel. Elverjük őket rendesen, igaz, náluk nyolc sztenderd játékos pihen. Puskás német védőjének mutatja, hogy akkor csapja be, amikor akarja. Erre ő a később általánossá lett becsúszó szerelésnek álcázott merénylettel elüti őt. Elsőre még megússza. A második miatt két meccset kell kihagynia. Ennyit a védekezésről. Tanulság: egy mitologikus hősnek sem szabad a hübrisz vétségébe esnie. De aki nem tudja, mi a hübrisz, azt ne hozzuk nehéz helyzetbe, adjunk használható passzokat.

De mit kezdhet egy mitologikus hős akkor, ha népe épp a század egyik legundorítóbb rendszerének uralma alatt áll?  Meccseiken az ötvenes években – például a visszavágón, az angolok 7:1-es legázolásakor - ott feszített a díszpáholyban a Rákosi-diktatúra vezérkara. Kedvéért Farkas belügyminiszter kijött a kormányülésről is. De ő volt az is, aki együtt építette a kispesti pályát a melósokkal, s ott szorgoskodott testvéreként szeretett barátjával, Bozsik Cucuval a Népstadion megteremtésekor is. A nemzetnek a vagánysága a túlélést jelentette. Mert ő leinthette a minisztert hosszú beszéde közben, hogy kihűl a leves. S ő vethette fel, hogy az ide érkező focistákat mégis illik rendesen megvendégelniük, hogy ne nézzék csórónak őket. Ekkor hangzott el a legendás „Kis pénz, kis foci, nagy pénz…” kijelentés is. Amiről azóta azt is tudjuk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy ki mondja. Utána nézték el nekik, hogy csempészárút pakoltak a repülőre hazafelé. Rossz nyelvek szerint Grönlandig márkás órákon nézhették volna meg a halak, hogy mennyi az idő, s harisnyákat vonszoltak volna a rákok évekig, ha a tenger felett le találnak zuhanni.

Talán a berni döntő is másként alakul, ha a vezetők nem a saját ünneplésüket készítik elő (már a győzelem dicsőségét hirdető bélyeget is kinyomtatták), hanem a csapat nyugodt pihenéséről gondoskodtak volna. Kezükben tarthattak egy gyémántot, de ostobák voltak, és visszadobták. „Nem politizáltam soha” kommentálta Puskás, mikor azt firtatták, hogy szándékosan hajolt-e meg 1981-ben az akkori vezetők előtt. „Engem még úgy tanítottak, hogy köszönjek, ha megérkezem valahova.” 56-ban is azért maradt kint, mert a nem engedélyezett brazil túra miatt itthon eltiltással fenyegették. Ezt Bécsben közölték vele. Otthagyta őket, hogy beszéljék ezt meg még egyszer Budapesttel. Másnap visszament, de a válasz ugyanaz volt. El akarták tőle venni a diktatúra ostoba urai azt, amihez mindenkinél jobban értett.

Puskás a csapatban hitt. Ott rendnek kellett lennie, hiszen egy nemzetet képviseltek. Első volt ő az egyenlők között, mert meg tudta mondani, mi történjen a pályán, s az eredmények őt igazolták. Ha Sebes Gusztáv fáradt volt, pihenni küldte, és ő tartotta meg a taktikai értekezletet. Praktikusan tudta a védők motivációját megoldani: „Ti csak játsszatok nyugodtan. Majd mi mindig egy góllal többet rúgunk, mint az ellenfél.” Csak a teljesítményt tisztelte. Megtanulta azt is, hogy a pályán nincs szerb, zsidó, cigány, sváb passz, csak jó és rossz passz van. Lóránt, Lantos, Hidegkúti, Budai, mid felvett nevek voltak. Őt is Purczeldként anyakönyvezték. Apai ágon német família. Mégis úgy vélekedett: „Dalolni csak otthon lehet. Ha megszólal a muzsika, tartozol valahova”. El is játszotta neki sokszor a prímás: „Nótás kedvű volt az apám…” A csapat egy nemzetért játszott, nem léteztek még akkoriban „honosított” játékosok, mint manapság.

Mikor 31 évesen lemegy a híres Reál első edzésére az edző úgy kommentálta az esetet, hogy ennyi erővel ő is beállhat. De a jelentős súlyfelesleg eltűnt, meg közben az edző is, és évekig a spanyol klub alapembere lett. Mert meg akarta csinálni második karrierjét is. Ilyenek a mitológiai hősök. Szeretnek küzdeni. A „fegyvert” nem lehetett tőle elvenni, úgy „írta” a játékot, ahogy senki, csak társak kellettek hozzá, akik olvasni is tudják mellette. A 10-es mez nimbusza is neki köszönhető. Ezt sokáig minden csapatban csak a játékmester ölthette magára. Vele eltűntek lassan a foci világából a szeretni és csodálni való egyéniségek. Beckenbauer nem véletlenül jött el a temetésre. Ma már sztárok és sztárallűrök vannak. Akik néha nem vállalják a válogatott szereplést, vagy ellazsálják a meccset. Az alázat veszik ki a világból, ha mindenki sztár lehet tehetség nélkül is egy ideig. Akkor ez már nem játék, csak a szórakoztatóipar része. Ezt is üzeni a passz.

Puskás életvidám ember volt. Nem haragudott rá senki, nem volt irigye. Hogy lehetséges ez? Mikor kis unokájáról faggatták, elárulta a titkát: „adjunk oda mindent, amit lehet, engedjünk mindenben, s ha megszeretnek minket, mindent megtesznek értünk.” Ilyen ember volt. Otthon így nevelték. 16 évesen elszökött egy meccsre, mert anyja betegsége miatt nem engedte. Rúgott négy gólt, aztán hazasomfordált. „Dehogy zárt be – mesélte később- megvert. De rászolgáltam.”

Puskás Ferenctől búcsúztunk szombaton. Most már előttünk a labda. Illik méltónak lennünk hozzá a magunk gyarló és esetlen módján. Zseninek születik az ember, de az emberséget tanulni lehet. Ahogy ő mondta: „Kis gazemberek voltunk, vagányok, az biztos, de gazemberek soha.” Remélem, figyelt mindenki. Illik hozzá méltóan játszani tovább. Mert aki focizott valaha, az tudja, a legjobb passz is csak akkor ér valamit, ha a címzettje tud bánni a labdával.